Egy színes bőrű férfi rendőri túlkapás áldozatává válik, aminek hatására a helyi közösség fellázad. 2020-ban is ismerős a történet. Az Egyesült Államokban George Floyd május 25-i halálát követően robbantak ki utcai zavargások, de nem ez az első ilyen eseménysorozat. Hasonló történt pár éve Londonban, és Párizsban is már többször: például 2005-ben (az akkori zavargásokat a Nyomorultak című film dolgozta fel) és a kilencvenes évek elején, amelyről ez a film mesél.
A gyűlölet nem feltétlenül az első, de talán a legjobb film, amely ezt a kemény társadalmi jelenséget feldolgozza. A bevándorló szülők gyerekeinek kilátástalansága a rendőrség végzetes hibája révén erőszakhullámként és fosztogatásként manifesztálódott 1993-ban is. Mathieu Kassovitz rendező ott volt 1993. április 6-án, amikor a zaire-i Makome M’Bowole halála miatt zendülés történt Chanteloup-les-Vignes-ben, saját tapasztalataiból is merített a forgatókönyv megírásakor.
Három fiatal srác éli mindennapjait Párizs külvárosában. Vinz (Vincent Cassel) a zsidó, Hubert (Hubert Koundé) a néger bokszoló és Said (Said Taghmaoui) az arab srác élete váratlan fordulatot vesz, amikor az egyik legjobb barátjukat egy rendőr fejbe lövi. A fiút súlyos sérülésekkel korházba szállítják. A történések látszólag kaotikusak, de mégis van valami, ami az egészet összerendezi. Egy pisztoly. Egy pisztoly, amit előző este az egyik rendőr veszített el, Vinz pedig megtalálta. A fegyver végig jelen van, s ahogy sejteni lehet, a legvégén el is sül.
A francia külvárosi viszonyok és állapot végig fontos szerepet játszik a filmben. Az ott élő fiatalok élete szinte kilátástalan, legtöbbjük drogosként vagy bűnözőként végzi. Közülük csak Hubert az, aki szeretne kitörni, elérni valamit, amivel a többi srác szemében hőssé válhat. De ő sem elég erős, nem elég kitartó ahhoz, hogy tehetségét kamatoztassa. Vinz maga az agresszió és a sértettség. Gyűlöl mindent és mindenkit, aki egy kicsit is veszélyes lehet rá. Ő is hős szeretne lenni a többiek szemében, de számára teljesen mindegy, hogy ezt mivel éri el. Még ha ehhez ölnie is kell, akkor is megteszi. Hármuk közül Said jelleme a legjelentéktelenebb, ő a tömeget képviseli. Számára majdnem minden mindegy, csak sodródik az árral.
Tökéletesen bemutatja a film a lakótelepek kilátástalan mindennapjainak nihilizmusát, ahol az unalom elől kábítószermámorba menekülnek az emberek, ami kiutat nem jelent, csak átmeneti tompultságot és abból fakadó elviselhetőséget eredményez. A történet emellett kallódó fiatalokról is szól, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni, akiknek nincsenek céljaik. Ördögi körben vergődnek: drogoznak, hogy ne unják halálra az életüket, befüvezve aztán semmihez nincs kedvük, így hát unatkoznak. Minden napjuk egyforma, érdektelen dolgokról mesélnek egymásnak, céltalanul lődörögnek. Az ilyen élet ábrázolásához lassú tempójú film dukál, és Kassovitz nem is siet sehová. Még azt sem mondhatjuk, hogy apránként építkezne, jelenetről jelenetre formálná hősei jellemét. Nem. Kész karaktereket tesz elénk. Ezt ma már sokan felróják A gyűlölet hibájául, mint ahogy eseménytelenségét is. Az idő lassúságát a rendező igazán bravúrosan érzékelteti: a várakozások közé bevágják a pontos időt, a snitt viszont pont nem az események felpörgését, hanem annak hiányát illusztrálja. De A gyűlölet ettől sem válik unalmassá, mert a kiváló színészi alakítások és a párbeszédek hétköznapi mélysége viszi a történetet a hátán. Kassovitz pedig ezekbe a dialógusokba csempészi bele az igazán fontos kérdéseket. Az egyik jelenetben egy vécéző férfi mond ki egy nagy igazságot: „Nem az a kérdés, hogy hiszek-e Istenben hanem, hogy Isten hisz (hihet)-e bennem?” Főszereplőink ,,megváltásának” kulcsa pedig ebben a mondatban rejlik. Ha ők képesek hinni magukban és felülírni környezetük hatásait és kilátástalanságát, akkor talán saját ördögi köreikből is ki tudnak kerülni.
„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendbe…. Nem a zuhanás számít. A leérkezés.”
A filmben korábban mesélt vicc parafrázisa hangzik el a végén. Az utolsó két mondat közti lélegzetvételnyi szünetben pedig lövés dördül. Azt nem látod, kit talál el a lövedék. De végül a te fejedben robban, pisztolygolyóként a valóság.
